a legnemesebb szándékkal

Bármire képesek vagyunk hogy szeressenek minket. Egy ölelésért, egy csókért, egy régen várt szóért a fél karunkat odaadnánk.
Trásas lényként akármivel megküzdünk. Ha kell önmagunkkal is, hogy legyőzzük az agyat a szívért cserébe. Pár pillanat amire mindet felteszünk. Csak ez éltet. Csak ez hajt. Háttérbe szorítjuk az önbecsülést, a józan észt. Nem tanulunk a hibákból, nem olvasunk a jelekből. Mert belehalhatunk.
Ha olyan kör közepén állunk, ahol a körbevevők száma elenyésző kisebb az átmérő, megfulladunk, ezért tágítunk, odavonzuk, azt akit a valós énünk a hátunk közepére se kíván. Csak sűrítünk. Észre sem vesszük hogy ezalatt kizárjuk azt aki őszíntén és tisztán közeledne. Mert már rég elvakultunk.
Félünk. Rettegünk. Szorítunk. Sokszor pofára esünk. Felállunk. Leporolunk. Tovább nyelünk.
Hol a határ????
Meddig élünk vegetálva? Meddig ámítjuk a világot? S meddig csapjuk be önmagunkat?
Meddig mondod: hogy Te csak szeretni akarsz?!

Ha jönne a régen várt, azt észre vennéd?

Szerinted innen valóban elérnéd?

stop szünet forog

Elsajátítom a telepátiát. Eldöntöttem, én nem agy kontrollozok, vagy lehet majd meglátom, de előbb TELEpátia AUTOdidakta.
A lustaság miatt. Fizika miatt.
Nézem meredten a villogó kurzort, s gondolatban beterítem a képernyőt betűkkel gondolatokkal.
De ujjamból nem jön ki. Lezsibbadt. Hanggal akadozik.
Hú mennyi mindenről maradsz most így le.....úgyhogy rád is gondolok mikor elhatározom, elsajátítom.
Szerbusz hello!